Bizony-bizony, mindjárt két könyvvel érkezem! :D A második nem más, mint nagy kedvencem, Az éhezők viadalának befejező kötete.
   Na már most, senki előtt sem titok, hogy az első könyvet imádtam, bár a második nem nyerte el maradéktalanul a tetszésemet... Előrebocsájtom, hogy ez most sem lesz másképp, báááár... most kevesebb kivetnivalót találtam.
   Akkor, kezdésnek: a felütés kissé zavaros, de ez nem is okvetlen baj, elvégre, Katniss megszökött, most a mindeddig elpusztítottnak hitt Tizenharmadik körzetben tengeti mindennapjait, rémes egyhangúságban. De végre-valahára belendül a cselekmény, felpörögnek az események: kezdődik a felkelés megszervezése a Kapitólium ellen, aminek élére Katnisst, a Fecsegőposzátát kívánják tenni. Remek ötlet, de tényleg! Olyasvalakit megtenni a forradalom arcának, aki már kétszer bizonyította a Kapitóliummal szembeni függetlenségét és vakmerőségét... tényleg szimbólumszerű.
   Számomra mindezzel a probléma ott volt, hogy Katniss tépelődése elég erőltetettnek tűnt, ráadásul az ún. szerelmi szálak is elég gyengék, amit a történet folyamán Collins végül azzal magyaráz, hogy Katniss a háború végeztével mindenbizonnyal azt választja majd, aki mindenképpen szükséges a túléléséhez; nem érzemi alapon fog dönteni Peeta vagy Gale között. Ja, Peeta egyébként eltérül – aki olvasta, tudja, mire gondolok, aki nem, gyorsan derítse ki! :) Mindannyian érezzük, hogy mi lesz a történet vége, mert folyamatosan adagolják nekünk Katniss ellenérzéseit a vezetőséggel szemben, de a töltelék nem rossz – bár itt kell megjegyeznem, hogy minek után érettségi előtt állok, és ezért behatóan foglalkozunk a mai napig a különböző diktatórikus rendszerekkel, kifejezetten hányingert kaptam attól, ahogy a Tizenharmadik körzet akarta megszervezni a felkelést. Propaganda filmek egymás hegyén-hátán, a vezéregyéniség manipulatív megjelentetésére a katasztrófa sújott területeken...
   Nekem a lezárás túlságosan utópisztikus, noha sokat dolgozott rajta az írónő, hogy egyáltalán ne érezzük így, hogy szimpátiával viseltessünk a túlélők iránt, de nekem ez akkor sem megy. Sokkal jobban tudtam volna értékelni, ha a teljes fejetlenségben és pusztulatban ott felejti az olvasót, hogy átérezze a leírtakat, hogy elgondolkozzon, hogy észrevegye a párhuzamot a való világgal. (jó, kicsit talán elragadtattam magam, de nézzünk szembe a tényekkel, előbb-utóbb bekövetkezik mindaz, amit leírt!) 
   És végül, de nem utolsó sorban: relatív sok, bár jól elszórt fordítási és/vagy gépelési hiba van benne, helyenként olyan vadítóak, hogy azt hittem, földhöz vágoma könyvet, mert néha sikerült olyan magyartalanul lefordítani a mondat, hogy állítom, a Google-fordító jobb munkát végzett volna... A nyelvezet pedig elég ingadozó. Valószínűleg jobb értékeléssel illetném a könyvet, ha a szereplők szófordulatai és beszédmodoruk kiegyensúlyozottabb lett volna, nem ingadoztak volna a mai 15-16 évesek, illetve az érettebb, 25-30 éves korosztály szintje között. Helyenként túlságosan emelkedett, míg máshol már-már argó jellegű mondatokba futottam bele, nem egyszer közvetlenül egymás mellett. Mondanom sem kell, ezeke az alkalmakat újabb hajtépős epizódok követték.
   Összességében tehát mindenkinek javaslom, hogy olvassa el, aki már elolvasta az elsőt, esetleg a másodikat is. De az ügyeletes kedvencem még mindig az első rész a három könyv közül, illetve a trilógiától függetlenül az Arche I-II.

   Meg kell valljam, viszonylag sokáig tartott elolvasni ezt a könyvet, de nem azért, mert olyan hűűű, de rossz lenne, egyszerűen csak arról van szó, hogy rosszkor kezdtem el olvasni: karácsonykor kaptam meg a könyvet, akkor el is kezdtem, annak rendje és módja szerint, de minthogy karácsony volt, az össznépi zabálás erősebbnek bizonyult az olvasás vágyánál. Aztán még próbálkoztam januárban, de elsodort az ár: beindult a teljes tébolyda, minden tanár kitalálta, hogy expressz kezdjünk el jegyet gyártani, mert áprilisban kisebb gondunk is nagyobb lesz annál, hogy a javításon agyaljunk, ennek szellemében pedig végül letételre került a könyv.
   Végül a múlthéten jutottam el odáig, hogy márpedig akkor kivégzem a könyvet. De éppen ezért, a beszámolóm nem lehet teljesen valósághű, mert van egy emlékem arról, hogy miképp hatott rám, amikor még tudtam olvasni, és van egy mostani, a befejezés emléke.
   Így tehát a következőket tudom elmondani: az első mintegy 400 oldalt imádtam, mert egyszerűen egy remekmű. Költői nyelvezet, megfűszerezve misztériummal, és egyfajta felelevenítő, DE ÉLVEZHETŐ! történelem órával a nagy földrajzi felfedezések időszakából. A történet vezetés nagyon-nagyon összetett és árnyalt: az olvasó rengetegszer elgondolkozik, tulajdonképpen most melyik idősíkban van? Ugyanis rengeteg van belőlük – de, mint ahogy azt mondtam, az elejét régen olvastam, nem tudnám teljes biztossággal felidézni mindet, de talán 3-4 van, melyek természetesen a végén mind egybefutnak. A végén következik be a hatalmas AHÁ!-élmény, amikor megértjük az összefüggéseket, kerekké válik a történet... Na de! A problémám megint csak a nyelvezettel van. Sokszor panaszkodtam már emiatt más könyveknél is, de újfent fel kell tegyem a kérdést: maga az író nem tud normális kérdést feltenni, vagy egyszerűen csak arról van szó, hogy a fordító annyira amatőr, hogy minden kérdésbe odapaszírozza azt a nyomorult "-e"-t, ami sokszor teljesen elmagyartalanítja azt a nyomoronc mondatot?! Akárhogy is, az utolsó 50 oldalon a hajamat téptem, hogy nem igaz, hogy nem lehet másképp lefordítani ezt az istenverte mondatot!!! (és ezt kb. bekezdésenként volt szerencsém elkövetni.)
   Szóval, mindent egybevetve tetszett, de... egyrészt biztos, hogy teljes egészében, szinte egy szuszra kellett volna elolvasnom, másrészt pedig komoly lassan teljesen biztos leszek felőle, hogy komoly fennforgások vannak idehaza fordítási fronton.

   Ezt a könyvet egy... hát, nehéz meghatározni a státuszt, tekintettel arra, hogy az illető volt már barát, utána barátnővé avanzsált, és most megint barát... Ki-ki döntse el, hogy akarja számon tartani az illetőt, de a teljesség jegyében azt még tudni kell, hogy azon a napon jöttem össze a lánnyal, amikor kölcsönadta a könyvet...
   Viszont, még mielőtt komolyabban belekezdenék a taglalásba és véleményem kifejtésébe, azt szeretném leszögezni, hogy nem vagyok valami vallásos ember, ennek fényében a véleményem egy olyan emberének tekintendő (szándékosan hagytam el a feltételes módot!), aki lelkesen vágott bele egy kölcsön kapott könyvbe, ami kicsit vallásosabbnak bizonyult, mint amit a kicsi gyomra egyszerre be tudott venni!

   Ennek fényében, íme a véleményem: a történet, még az elején, nagyon megragadott. Egy hétköznapi ember áll a szempontjában, aki számomra kicsit életuntnak tűnt, aki belefáradt már abba a szélmalom harcba, amit életnek nevezünk. Éppen ezért nagyon könnyen tudtam vele azonosulni, sőt, miután érdekes családi kapcsolataira is fényderült, centiméteres közelségben éreztem kettőnk lelkét – függetlenül attól egyébként, hogy a történetet a barátja írta meg, az ő elmondásai alapján!
   Mikor levelet kap egy ismeretlentől, aki Papa-ként írja alá a levelet – és előzőleg már megtudjuk, miért bír ez a "név" különleges jelentéssel Mack, valamint az egész család számára –, na akkor borul au egész történet, onnantól kezdve indul be igazán a történet! Mack végül meggyőzi magát, hogy nincs mit vesztenie, így ellátogat A viskóhoz – ahol kislánya holttestét annak idején megtalálták.
   Na, és innentől kezdve nekem kicsit sok volt, merthogy Isten várt rá A viskóban, három különféle alakban... Mint ahogy azt már említettem, nem vagyok vallásos alkat, de most ezt inkább kifejteném: az én "hitvallásom" az, hogy az életünkben történt dolgok túlnyomó többsége a saját döntéseink következménye, az esetleges véletlenek a saját, illetőleg más emberek felelőtlen döntésein nyugszanak; de persze e két kategória alól kibúvó a természetes halál, az egyikbe se tartozik, és ez áll a halál emberek életére gyakorolt hatásaira is! De ezen túlmenően nincs mentség.
   Éppen ezért sokszor nehezen tudtam feldolgozni a történetet, bár, amikor az emberiségről volt szó (gyarlóság, önzés, stb.), azzal maximálisan egyet tudtam érteni, s minthogy egész jól összedolgozta ezt a saját vallási felfogásával, végeredményében továbbra is élvezhető maradt számomra a könyv.

   Összességében tehát nem egy rossz könyv, épp csak nem esik bele a komfort-zónámba; ennek ellenére tudnám ajánlani mindazoknak, akik valamiféle kapaszkodót próbálnak keresni az életben, mert úgy gondolom, számos olyan apró kis morzsát hint el az emberben, ami remélhetőleg a segítségére lesz a későbbiekben – de legalábbis elgondolkodtatja az embert a saját világnézetéről, felülvizsgálatra sarkallja... és lehet, hogy a végén, nem fog megváltozni drasztikusan, az is lehet, hogy csak megerősíti mindabban, amiben eddig hitt. Annyi azonban biztos, hogy nem hagyja hidegen az embert, valamilyen reakciót biztos kivált belőle, és szerintem esetünkben többet nem is várhatunk el!

   Sziasztok!

   Nos, mint az nyílván minden Kedves Freeblog-használónak feltűnt, az augusztus után felkerült bejegyzések szőrén-szálán eltűntek... visszaállítottam őket, szóval most most már ismételeten lehet olvasni őket, ezzel úgy szólván nincs is semmi probléma, engem azért mégis bosszant az a tény, hogy ilyen kaliberű baleset megtörténhet, azt követően pedig a T. Bloggernek kell visszaállítani minden tartalmat...
   Ilyen szempontból már-már szerencsének mondhatnánk, hogy az utóbbi időben viszonylag lassan sikerül olvasnom, mert így csak három postot kellett felkutatnom...
   Ennek a mostani postnak egyébiránt informáló jellege is lenne: most éppen William P. Youngtól olvasom A viskó c. könyvet, aminek, ha minden igaz, talán még a héten a végére érek, ennek fényében várható róla egy kisebb beszámoló... Ezenfelül előjegyeznék másik két könyvet, melyekről előbb-utóbb biztosan található lesz itt valami: nem meglepő módon az egyik a Mockingjay, minthogy holnap megjelenik magyarul (azonban nem biztos, hogy már holnap megveszem, mert ma intézem a karácsonyi nagy ajándéktúrát, és ördög tudja, a végén mennyi pénzem marad :D Na de, mire van kérem az embernek a szalagavatója illetőleg az érettségi eredményhírdetése? :D – mindkettő a jövőhéten esedekés, így akár két könyvre is jogot formálhatok a szüleim irányába, ingyen és bérmentve, büszkeségük és megbecsülésük impozáns példájaként! :) ), illetőleg A fekete ruhás nő, amit azóta szeretnék elolvasni, hogy megláttam a Partvonal Kiadó honlapján – akkor még csak előkészületben... Az alapsztori igazán megkapónak tetszik és – kövezettek meg –, de a borító valami eszméletlen jó szerintem: egyszerű, letisztult, mégis sejtelmes és annyi mindent lehetne belemagyarázni (még így, olvasás nélkül is!), hogy már csak ezért is megnyert magának!

   Szóval, hamarosan – remélhetőleg – újabb könyv-remekekkel jelentkezem, addig is Mindenkinek jó olvasást kívánok, és próbáljátok meg kibírni valahogy! :)

   Őszintén meg kell valljam Nektek, hogy nem most olvastam ezt a könyvet, de valamilyen csodás véletlen folytán felkukkantottam, és eszembe jutott, hogy "Te jó ég, erről még nem is számoltam be!", szóval ezúton kívánom pótolni az elmaradást – remélhetőleg élvezhető formátumban :)
   Mindenek előtt azonban tudni kell, hogy a negyedik részt sem frissiben olvastam, így nekem speciel beletelt pár oldalba, mire nagyjából helyben és időben elhelyezkedtem olvasás közben, na de onnan...! Reszkess világ! – faltam a sorokat.
   Az előzetesből (amit én legszentebb meggyőződésem ellenére is mindig elolvasok, mert ilyen kis... khm, buta vagyok – csakhogy szalonképesek maradjunk :)) már jó előre kiderült, hogy ez a rész minden lesz, épp csak szokványos nem: megszöktetni Viktor Daskovot és visszahozni egy strigát (egészen konkrétan Dmitrijt) az élőholt-állapotból...? Ígéretesnek hangzik, szó se róla!
   A megvalósításra sem lehet különösebb panasz, hacsak az nem, hogy – mint azt én oly' gyakran szoktam sérelmezni a kifejezetten tini irodalom jellegű könyveknél... – a nyelvezet hihetetlen egyszerű volt... Oké, én aláírom, hogy nem mindenkinek perverziója hihetetlen fennkölt hasonlatokkal tarkított sorok közt elveszni, de nekem speciel igen, így ha ezt mellőznöm kell egy könyvből, az számomra mindenképpen csalódás (függetlenül attól, hogy egyébként az adott könyv mennyire jó...)! De azt hiszem, éppen ebben rejlik a "bája"... nem kell hosszasan gondolkodni rajta, vajon mit akarhatott mondani ezzel az író, amolyan WYSIWYG(= what you see is what you get) típusú könyv, és azt hiszem, éppen ettől lesz könnyen olvasható...
   Természetesen az egyet nem értés jogát mindenki számára fenntartom, mi több, nagyon szívesen folytatnék emelkedett eszmecserét is a témában, amennyiben valaki ingerenciát érez rá! :)

   Összefoglalva tehát, csak annyit tudok mondani, amit mindig is: a vámpíros könyvek rajongóinak melegen ajánlom, illetve azoknak is, akik eddig nem barátkoztak össze a "műfajjal", mert egyedi a maga nemében.
   Bár, őszintén meg kell valljam, kicsit félek attól, amit az Agave-kiadó oldalán láttam: kiadásra kerül ugyanis egy amolyan utó-sorozat (a könyvek számáról sajnos még nem tudok sokat, így nem mondok konkrét számot, mint trilógia és társai...), aminek mindig az a veszélye, hogy a történet, s így a könyv is veszít az élvezeti értékéből... Hát, majd meglátjuk!

   Mindenek előtt már előre szeretnék minden Kedves Olvasó bocsánatáért esedezni, egyidejűleg felhívni a figyelmeteket a SPOILER-VESZÉLY!re, mivel érzésem szerint elég sok dolgot ki fogok kotyogni – ami egy részt, remélem, megbocsájtatik majd nekem, másrészt pedig még inkább kedvet csinál e remekbe szabott könyv elolvasásához!

   És akkor, ha senkinek sincs ellenvetése, vágjunk bele: elég sokáig halogattam ennek a könyvnek az elolvasását, az utóbbi időkben ugyanis inkább vágytam valami olyasmire, ami inspirálhat engem az Ulpius-ház által meghírdetett pályázatra, ezért inkább romantikus jellegű műveket olvastam – a kötelezők mellett, melyek egyébként szinten inspirálóak voltak, bár inkább csak nyelvezetükben... jól esett a régies szóhasználatokkal találkozni, és valahogy azok is romantikusnak tűntek a szememben, a szó 'népművészet- és történelem felé fordulás' értelmében...
   Végül elég érdekes indíttatásból ültem (egészen pontosan feküdtem, mert én úgy jobban szeretek olvasni) neki a könyvnek – ezekről azonban kifejezetten magán jellegű mivoltuk miatt inkább nem térnék ki, bocs!
Lényeg a lényegben, konkrétan két nappal a suli hivatalos elindulása előtt kezdtem el, és szept. 1-ig is csak azért tartott ki, mert valami állat 24 órában szabta meg a napokat – nekem meg a látszólagos semmittevés közepette is rengeteg dolgom volt, arról nem beszélve, hogy próbáltam ezek mellé beszorítani a pályaművem írását (több-kevesebb sikerrel), a további inspiráció gyűjtést meg némi magánéletet :)
   Már az eleje jól indul (figyelem, aki nem akar kardinális dolgokról tudomást szerezni, az most ugorjon!!!): Ira Samin véget szeretne vetni az életével, azokkal a kis magokkal, amiket anno szintén saját keze által elhunyt lánya kezében talált. Csakhogy nem akarja snassz módon holmi alkohollal legurítani (mert egyébként kolosszális alkoholista!): nem, neki erre a célra egy Cola light Lemon kell!
   Le is megy a boltba, ahol kamatoztathatja is túsztárgyalói képességeit, a bolt tulaja és a kint parkoló, meghúzott Mercédesz (kocsi, nem nő!) gazdája egymásra szegezik pisztolyukat.
   És ha ez még valakinek nem lenne elég, innen egyenst mehet majd egy másik őrülttel tárgyalni, aki túszul ejtett hat ember az MCB-épületében, a rádióállomáson.

   Egyet elárulhatok, Ira Samin nem így képzelte ezt a napot! A túszejtő egy Leoni Gregor nevű nőt akar mindenáron felhajtani, amennyiben a nő nem kerül elő, a túszok meghalnak! A csavar a dologban, hogy a túszok igazából nem is annyira túszok, sokkal inkább egy amatőr színésztársulat, akiket Jan May beszervezett... Ellenben szert tesz egy igazi túszra, Ira lányának szeméjében, aki ideig-óráig a mosogató alatt rejtőzik!
   Kezdetét veszi hát a "hajtóvadászat" Leoni Gregor után, akiről időközben kiderül, hogy a németországi orosz maffia fejének a lánya.
   Lassan már mindenki gyanús, senkiről sem lehet biztosan tudni, hogy nem a maffia fejének, Suvalovnak a beépített ember-e...

   A legnagyobb csavart azonban nem lőném le – éppen eleggél jártam már el így! :D
   Annyit azonban mindenképp el kell mondanom, hogy mind a szerző, mind a kezdetektől fogva minden gyanú felett álló személy egy alattomos, manipulatív dög! (az író esetében ezt pozitív kritikának szánom) Így játszani az emberrel... más körülmények között azt mondanám, hogy ezt tanítani kéne, de inkább ne! Noha vágyik az ember a minőségi irodalomra, de ha mindenki ilyen remekül írna, akkor az lenne unalmas, és nem jöhetnlnek szembe velünk ilyen zsenik!

   Azt egyébként megemlíteném még, hogy a köszönetnyilvánításban a szerző hihetetlenül szerényen vall a könyvvel kapcsolatos saját érdemeiről, mintha ő jóformán nem is kellett volna a kiadásához. Nincs rá jobb szó, bájos – bár, mint férfi, sejtem, hogy nem okvetlen erre a jelzőre áhítozott Fitzek, amiért elnézést, ha és amennyiben valamikor (akármilyen silány fordítás formájában) olvassa ezeket a sorokat...
   Ja, egyébként ha valaki annyira tud németül, mint amennyire én nem, az nyugodtan látogassa meg az oldalát, ugyanis Fitzek örömmel vesz minden visszajelzést! :) http://www.sebastianfitzek.de/

   Régóta dédelgetett vágyam volt elolvasni Joanne Harris Csokoládé c. könyvét. Hogy miért, senki ne kérdezze! :D Ha valamiféle magyarázattal kéne szolgálnom, valószínűleg a csoki mániámat hoznám fel. Amolyan torz Gombóc Artúr vagyok: imádom a csokoládét, ellenben hihetetlen girhes vagyok, mindennek tetejébe nagyon ritkán eszem csokit, mert ha én egyszer elkezdem, ott kő-kövön nem marad! Gond nélkül pusztítok el, kevesebb mint 10 perc alatt, egy hatalmas Milkát, és ahogy ez lenni szokott, utána két dolog marad: a sajgó fájdalom, hogy ilyen hamar elfogyott, illetve a vágy, hogy de jó lenne csak még egy sor – dacára a hasfájásnak...
   Nos, a könyv hasonló élményeket tartogat, éppen ezért, nem ajánlom olyanoknak, akik őrülten rajonganak a cukrászati remekekért, mert ők nyálcsorogva olvassák végig majd a könyvet – ha egyáltalán sikerül elolvasni a szétázott betűket! Olyan különleges nyalánkságokat soroltat fel, sokszor oldalakon keresztül (főleg a vége felé), hogy az embernek akkor is megjön az étvágya, ha két perccel azelőtt degeszre tömte magát!
   De a hihetetlen kulináris élmények mellett meg kell említenünk az igencsak elgondolkodtató filozófiai tartalmat, aminek szintén nincs híján a könyv – ami nem is csoda, tekintve, hogy a hősnő, Vianna Rocher egy igazi világot látott nő (anyja ugyanis megszállottan menekült kislányával a Fekete Ember elől). A könyvben megjelenő Fekete Embert nagyon sok féle képpen lehetne magyarázni, s mivel az írónő maga is megteszi ezt, én inkább nem kezdenek bele... A Haláltól kezdve, a minket űző félelmeken át volt már minden a könyv során, épp csak akasztott ember nem.
   És ne felejtsük el, hogy a Rocher család nő tagjai különös erőkkel bírnak: mágiát használnak. Az egyszerűbb praktikáktól kezdve a komolyabb megidézésekig minden van (ám az okkult-fanokat ki kell ábrándítanom, semmi a Bűbájos boszorkák és hasonló jellegű filmben, sorozatban fellelhető megidézéshez sem hasonlít az, amit a könyvben tesznek: ezek inkább spirituális jellegűek, egyszóval nem látványosak, de annál érdekesebbek).
   Ó, hogy az egyházzal vívott kis harcokról már ne is beszéljek! A vicc az egészben, hogy pont a Celeste Praliné-val szemben van a kisváros egyetlen temploma, és a pap szent célnak tekinti kiűzni ezt a velejéig romlott nőszemélyt az ő drágalátos kis városából!

   Személyszerint nekem tetszett, a felvonultatott értékekkel is hellyel-közzel egyetértek – már Vianne értékeivel! A papot, a maga vakbuzgóságával és folyamatos önáltató önigazolásaival mélységesen megvetem: a vallást felhasználni, hogy alátámasszuk eleve torz és beteges elképzeléseinket... Én nem vagyok vallásos, Istent is teljesen más kontextusban szoktam emlegetni, mint a legtöbb ember, ettől függetlenül mindig mélységesen fellázít, ha bármilyen formában azzal találkozom, hogy valaki az általa követett vallás tanaival igazolja abszurd cselekedeteit és magaviseletét.
   Talán éppen ezért volt remek gondolat a papot a Fekete Emberrel azonosítani – még ha csak ideiglenesen is, ugyanis a könyv végén számomra az érződött ki, hogy senki sem válhat meg igazán a maga Fekete Emberétől: egész életünkben elkísér, jó formán űz minket... De ha e folyamatos harc ellenére képesek vagyunk átgondolt döntéseket hozni, és ki is tartani melletünk, akkor egy apró csatát mindig megnyerünk, míg végül, életünk végórájában a háborúban is mi aratunk győzelmet (ezt Armande Voizin példájával tudom igazolni...)!
   De ez csak az én személyes véleményem, mindenki olvassa el és vonja le a maga következtetéseit! :) Az sem biztos, hogy mindenki valami életigazságot keres egy könyvben, amikor olvas, lehet, csak én vagyok ilyen... Számomra valahogy mégis megnyugtató felfedezni valami újat egy könyvben, ami később az életem szerves részét alkothatja. Mindig is úgy tekintettem a könyvekre, mintha magával az íróval beszélgetnék ilyenkor, belelátnék a világnézetébe, melynek megismerése során az enyém is valamennyit módosul: befogadom azt, ami a másikéban tetszik, egyes dolgokon elgondolkodom és később döntöm el, átdolgozom-e őket a saját kis nézeteimnek megfelelően, míg másokat élből elutasítok, mert összeférhetetlennek tartom a saját kis világommal.
   Még egyszer mondom, ez én vagyok! :D Aki puszta szórakozásból olvas könyvet, az tegyen úgy, ne keressen minden áron rejtett üzenetet a sorok közt, aki mégis így tesz, annak kívánom, hogy minél több üzenetet fejtsen meg – de tartsa szemelőtt, hogy amit belelát a dolgokba, nem feltétlen egyezik az író szándékaival! Erről mindig apám története jut eszembe: egyszer ellátogatott hozzájuk egy kortárs versíró irodalom órára, éppen a versét elemezték, mire a sok (látszólag korrekt) elemzést végighallgatva felállt, és kissé ingerülten csak annyit mondott: "Nem gondoltam én semmire, egyszerűen csak leírtam és kész!"

   Hol is kezdjem? Talán az elején, ebben az esetben a borítóval. A borító alapján az embernek az az első benyomása: nem egy könnyű, nyár esti olvasmány. S valóban nem az! Na, nem kell megijedni, nincsen megfejthetetlen, mérföldes hasonlatok benne, egyszerűen csak tele van olyan részekkel, amiket gyengébb idegzetűeknek még napfény mellett sem ajánlok, ellenben a kötélidegzetűek – kiváltképp, akik szeretik a horror történeteket egy kis gusztustalansággal fűszerezve! – gyakorlatilag kötelező és letehetetlen olvasmány!
   Speciel én az első pár oldal után csöppet megijedtem, mert egyáltalán nem erre számítottam, ugyanakkor pont az első öt oldal győzött meg arról, hogy igen, végig akarom olvasni, mi több, abból tudtam, hogy ez a könyv egy kedves osztálytársamnak mindenbizonnyal nagy kedvence lesz – és holnap ez alighanem ki is derül, mert holnap megyek kölcsönadni, és van egy olyan érzésem, hogy nem sokat fog aludni, de én se, mert hajnalban jön majd az SMS, hogy: Ez fantasztikus, úristen, már Barbi is olvassa! – ugyanis van egy húga...

   És akkor most egy kicsit konkrétabban a könyvről: először is, élőholtak... Nyílván mindenkinek a zombi ugrik be, és ezért nem is hibáztatom őket, de az olvasással a hátam mögött el kell mondanom (igyekezvén nem lelőni a poént, mindenkinek meghagyva a felfedezés élményét), hogy közel sem erről van szó! Nagyon sokáig tényleg így is lehetne ugyan értelmezni, de a végén kicsit átmegy filozófiai "értekezésbe", megismerjük az író személyes hitvilágának egy részletét, a lélek,- valamint a könyvben fellelhető kukackák problematikáján keresztül.
   Meg kell mondjam, elég bizarr elképzelés, hogy egy ilyen fehér kukacka miatt újra életre keljenek a nem rég megholtak (speciel én úgy képzeltem el a leírás alapján, hogy olyanok, mint a barackban meg mindenféle gyümölcsben – de megfigyeléseim szerint elsősorban csonthéjas, húsos gyümölcsökben – fellelhető kukackák, amit meglátva sokan azonnal a sarokba dobják (mit dobják, hajítják, olimpiai rekordokat döntögetve – a lakás falai által behatárolva) a gyümölcsöt...
   Engem speciel a legjobban Flora és Magnus alakja ragadott meg: Flora, mint a lázadó kamasz tipikus jelképe, aki egyhamar értékrendjének felülírására kényszerül a történtek fényében; Magnus pedig az ártatlan gyermek, aki még gondolkodás, a társadalmi normák befolyása nélkül tesz és kérdez, zavarba hozva felnőtt környezetét, akik már hellyel-közzel megtanultak disztingválni és megtartani maguknak azokat a kérdéseiket, kijelentéseiket, melyeket egy nyolc éves a legritkább esetben tart vissza.
   Érdekes volt még a hozzátartozók hozzáállása a dolgokhoz, amiből szintén csak Lindquist lelkivilágára lehet következtetni, és nem akarok túlságosan elrugaszkodott, általánosító állításokat tenni, de érzésem szerint menthetetlenül romantikus: a szeretet mindent legyőz vezérelv erősen dominál majd' minden szereplőben, akiben nem, az pedig ostorozza magát emiatt. Ez persze eléggé sarkosított, de ha már lúd, legyen kövér – és sarkosítsunk!
   Ezenfelül az erkölcsiség kérdését is bőven feszegeti a mű. És tényleg nem ártana elgondolkodni, mihez kezdenénk, ha ennek csak egy töredék része megvalósulna? Jogok ugyanis csak addig illetnek valakit, amíg él, a halál után minden emberi jogtól megfosztanak minket: gátlás nélkül kísérletezhetnek rajtunk, anélkül, hogy bármelyik hozzátartozónkat megkérdeznék, pótolható, mi több feláldozható státuszt nyerünk, és a jelszó: az emberiségért!

   Összességében tudnám ajánlani mindenkinek, aki már vágyik egy kis rejtélyességre és misztikumra, szemernyi rettegéssel fűszerezve – és viszonylag erősebb gyomra van, mert néha nem árt (és itt nem feltétlen a leírásokra, mintsem az etikai részre gondolok)!

   A történet a Széttáncolt cipellők c. tündérmese remek átdolgozása.
   Személy szerint én nem rég olvastam az eredeti mesét, és úgy vélem, az átdolgozás sokkal jobb lett, mi több: van benne egyediség – köszönhetően a megannyi kis hézagnak, ami az eredeti történetben szerepel!
   Viszont éppen ezért, nem tudom, mit is írhatnék róla egyebet... Elvégre, egy viszonylag közismert történetről beszélünk, de ha valaki esetleg nem ismeri, nyugodt szívvel merem ajánlani korunk vívmányát, az internetet, így percek alatt elolvashatja.
   De ha mást nem is, hát a borítót külön kiemelném: szerintem nagyon szép! Persze, ha sikerült volna elvonatkoztatni a megszokott sötétből kiugró alaktól, alighanem még jobb lenne, de napainkban ez a menő borító fronton, szóval...
(az eredeti is ezzel a borítóval jelent meg odakint, szóval ha nem bánjátok, eltekintenék az ismétléstől :))

   Hol is kezdjem...? Talán célszerű lenne az elején, ugye? :D
   Akkor kezdjük ott, hogy, mint az mindannyian tudjátok – de ha eddig nem, hát mostantól fogva biztosan :) –, annak idején, mikor befejeztem a Hamuvárost, nagy lelkesen utána kerestem a történetnek Wikipedián... Minden valamire való olvasó tudja, hogy ezt tilos, és megmondom őszintén, én is nagyon bántam – egészen mostanáig.
   Nem tudom, alighanem én lettem túlságosan kritikus – és ha ezt bárki a fejemre olvassa, nem fogok megsértődni –, de nekem úgy tűnik, valamiért ma már nem cél minőségi irodalmat adni a T. Olvasó kezébe – legalábbis tini irodalom szintjén ezek a megfigyeléseim...
   Nem akarok hazudni meg nagyot mondani, de esküszöm, engem a Wikipediás leírás jobban megragadott! Ismételten csak azt tudom mondani, hogy egy alapjaiban jó történet és rengeteg papír elfecsérlése, arról már nem is szólva, hogy a kiadó (és most nem a Könyvmolyképzőre gondolok, hanem az írónő saját kiadójára!) kezdi átvenni azt a tipikus filmes hozzáállást, hogy "Nyúzzuk le az utolsó bőrig!". Sejtésem sincs, hányan tudjátok, de akik nem, azok kedvéért most elmondom: az írónőt annak idején, az Üvegváros kéziratainak leadásakor a kiadó arra kötelezte, írjon egy negyedik könyvet a TRILÓGIÁHOZ, mert szerintük nem varrt el minden szálat... Már elnézést, de szerintem ez úgy, ahogy van hülyeség, minden fontos szálat elvarrtunk, és az ördög ugyan a részletekben leledzik, de nem hiszem, hogy pusztán ezért írni kéne még egy könyvet! Na de, pláne az egészben, hogy most már nem lezáró könyvnél tartunk, hanem lezáró trilógiánál, ugyanis a kötelezvény után az írónőt megszállta az ihlet... Megmondom őszintén, félek, mi lesz így ebből, ugyanakkor nem tűrhetem, ha egy sorozatot nem olvasok végig, úgyhogy el fogom olvasni a maradék három könyvet is...
   Ja, még valami, az eredeti trilógiához úgy egyébiránt az írónő írt egy kiegészítő trilógiát is, ami a múltbeli eseményeket vázolja... Tehát én, mint lelkiismeretes olvasó, ezeket is el fogom olvasni. Öröm az ürömben, hogy legalább a borítók igen látványosak (alábbi oldalon magatok is megnézhetitek őket: http://www.cassandraclare.com/cms/works).

   És akkor most néhány szót magáról a történetről. Mint ahogy azt a Wikipediás ismertető alapján elvártam, irány Idris, gyakorlatilag majdnem az egész könyv ott játszódik. Mesés táj – hihetetlenül szegényes leírással, nem mellékesen; de akik bővelkednek képzelőerőben, azoknak még így is meg fog elevenedni, és garantálom: elfogja őket a vágy, hogy mihamarabb felkeressenek egy boszorkánymestert, hogy maguk is Idrisben élhessenek.
   És amint azt vártuk, fény derül a harmadik ereklye miben- és hollétére. Nem tudom, szánt szándékkal így lett-e megírva, esetleg írói mulasztás, mindenesetre a Kedves Olvasó nagyon hamar kikövetkezteti, mi a harmadik ereklye (éppen ezért inkább meghagyom mindenkinek a felfedezés élményét).
   A párbeszédeket nem egy helyen igen sablonosnak találtam, de voltak nagyon jól megírt részek. Mint írói ambíciókkal küzdő ember, jól tudom, hogy ez azért van, mert akármennyire is igyekszik az ember, vannak pillanatok, amikor elkap az ihlet, és akkor tényleg a csúcson vagy, úgy érzed megállíthatatlan vagy, aztán vannak olyan pillanatok, amikor akárhogy küzködsz, semmi jó nem születik, de meghagyod, mert tudod, ha megint eljön az a pillanat, a váz már meg van, és azt már könnyű feldíszíteni.
   A csattanó ellenben elég találó volt, meg a kivitelezés módja is, bár itt is találtam kivetni valót: ha már Raziel angyal, akkor lehetne kicsit kifinomultabb a stílusa, semmint szikrázó köpetével ölni meg Valentine-t – bár, ha azt vesszük, egy ilyen lény számára elég méltó vég, még ha groteszk is egy kicsit...
   Az epilógus szerintem viszont egyáltalán nem hiányzott a végére, sokkal ütősebb lett volna, ha bizonyos dolgokat az olvasóra hagy.
   Az viszont elgondolkodtató, mit látott még benne a kiadó, ugyanis, amint mondtam, szerintem le van zárva. Valószínűleg a "Boldogan éltek, míg meg nem haltak..." hiányzott nekik a végéről, de ezt újabb három könyvben... Kicsit sok lenne, szóval reménykedem, hogy Valentine esetleg visszatér, mondjuk mint Alvilági szellem vagy ilyesmi, esetleg álmokban fog kísérteni, és hogy nem utolsó sorban Sebastian végül megpróbálja bevégezni Valentine tervét – mert így még értelme is lenne a befejező trilógiának!

   Először a Könyvmolyok oldalán találkoztam a könyvvel. Ott elég nagy port kavart – nem kis meglepetésemre. Elvégre, ti hogy reagálnátok, ha valaki arról írna könyvet, hogy egy lány öngyilkos lett, és ennek okát kazettákra vette, és megbízott valakit, hogy juttassa el a rajta szereplőknek?
   Megvallom őszintén, úgy éreztem, egyszerűen muszáj elolvasnom! – Már csak a másokból kiváltott reakciók miatt is... Mintahogy a mostanában felrakott könyvbeszámolóim alanyait, így ezt a Könyvhéten szereztem be (illetve az nap, de nem hozták ki, ezért iskola után elrobogtam Allee-ba, ahol a netes nyilvántartás szerint volt még, és láss csodát, a netes nyilvántartásnak ez alkalommal igaza volt! :D).
   De azt kell mondanom, közel sem azt az érzést váltotta ki belelőm, amit szerettem volna, és ezért most kicsit haragszom magamra és az íróra egyaránt. Magamra azért, mert tagadhatatlanul vannak előítéleteim, pedig igyekszem, hogy ne legyenek – annál is inkább, mert az álom pályámon (pszichológia) ezektől ígyis-úgyis meg kell tanulnom elvonatkoztatni... –, az íróra pedig azért, mert hasonló témájú történetet már én is elkezdtem írni, de ott a szereplő is rászt vállal abban, hogy kisiklik az élete, nem igyekszik a világra hárítani.
   Arról már ne is beszéljünk, hogy vannak ismerőseim, akik mondták már, hogy öngyilkosok akarnak lenni, éppen ezért tudom, milyen egy ilyen ember, és a könyv meg sem közelíti azt! Aki öngyilkosságon morfondírozik, az első sorban azt akarja elérni, hogy felfigyeljenek rá, éppen ezért számtalan olyan dolgot tesz, amivel kiborítja a környezetét, a vágyott figyelem reményében... És nem egyszer hangosan is kimondja "Öngyilkos akarok lenni!", már csak azért is, hogy tesztelje környezetét... És itt egyáltalán nem találkozunk ilyesmivel! Meg mi az a marhaság, hogy "Az öngyilkosságot fontolgatók 5 főbb ismérve"?! Kétlem, hogy tudna magyarul az író, vagy hogy egyszer idetévedné, és akár legoogle-fordítózná az oldalt, hogy valami halvány fogalma legyen, mit írok itt sorokon keresztül, ettől függetlenül ezúton üzenem neki (meg mindenki másnak, aki esetleg hasonló témájú könyvet kíván írni, csak az okulásotok végett): ILYEN NINCS! Mivel minden embernek önálló a világfelfogása, ezért nincs olyan, hogy 5 vagy akárhány főbb ismérv, mert mindenki más módon igyekszik figyelmet kivívni magának... És az, hogy az illető megváltoztatja a frizuráját?! Már elnézést, de ha már mindenáron sztereotípiákba akarunk bocsájtkozni, akkor elmondanám, ez, a köznyelv szerint, az életben elérni kívánt vagy már beállt változások miatt következik be, mert igazodni akarunk az új körülményekhez, melynek révén egy új ént alakítottunk ki...

   Egy szóval eléggé csalódtam a könyvben... A másik főszereplőben pláne... Ez a könyv tökéletes iskola példája lehetne a temető költészet átültetésének az epikába, mert mindkét szereplő csak sóvárog egy jobb, élhetőbb megoldás iránt; csakhogy egyikük eleve eldobja ennek megvalósításának esélyét magától, míg a másik csak kesereg azon, hogy nem segíthetett előbbinek életre hívni azt, pedig ő mennyire akart...

   A könyv megszerzésének eleve érdekes története van, ám ez beszámolóm szempontjából alighanem lényegtelen – nem úgy a tény, hogy őrjítően vágytam már az olvasására, és most, nem egészen két nap alatt ki is végeztem szerencsétlent... Egyetlen szerencséje az volt, hogy közben a kémia tételeket is nagy erőkkel bújom újra meg újra, illetve hogy így, a nyárra való tisztelettel a napi három edzés kötelező, ami összességében mintegy másfél órát vesz el minden napomból :)

   Szóval a könyvről... Mindenekelőtt meg kell említeni pozitívumnként, hogy végre nem találtam félregépelési vagy egyeztetési hibát, ami számomra nagyon, de nagyon fontos! Utána az élmény, amit nyújtott: mindenki figyelmét szeretném felhívni arra, hogy nagyon hamar azonosulni lehet mindkét szereplővel, éppen ezért nem ajánlom olyanoknak, akik hozzám hasonlóan labilisak egy hangyányit! De most komolyan mondom!!! Oké, nem érzek ellenállhatatlan vágyat a gyilkolásra tőle, vagy ilyesmi, de felkavaró, és nem kicsit megterhelő a józan ész számára... Szóval aki szeretné megőrizni maradék ép eszét, az csak óvatosan, nem értő olvasással (bár úgy nem nagy élmény, de vagy eszünk marad, vagy élménnyel gazdagodunk, itt most tényleg el kell dönteni!)
   Ami nem tetszett, az az, hogy a könyvet három fő szakaszra tagolták a szereplők szerint: Sophie, Frantz, Sophie és Frantz. Szerintem mindig kockázatos két szereplő szemén keresztül írni EGY KÖNYVBEN, még ha esetleg mindkettejüknek külön könyvet szánunk, még az is rizikós (saját tapasztalat), mert a nemünkből adódóan vannak bizonyos gondolkodási sémák, amiket ha megpustulunk sem fogunk tudni levedleni, ezért komoly erőfeszítés rátalálni egy olyan stílusra, ami megfelel a karakternek, ugyanakkor még mindig a miénk, DE nem engedi összemosni a másik szereplővel... Szóval az ilyennel tényleg óvatosan – itt most elsősorban írótársaimra gondolok, akik esetleg ügyködnek ilyesmivel vagy törik a fejüket hasonlón...
   Ugyanakkor nagyon fordulatos könyv, sokszor már idegtépő, hogy mégis megvalósít egy olyan lehetőséget, amit jóval előtte eleve elvetett a másik szereplő által... A megfogalmazás- és kivitelezésmód szerintem remek (eltekintve ugye a rizikófaktortól, de azért azt kell mondjam, azt is sikerült egész jó eredménnyel venni!)

   Figyelem, letehetetlen, úgyhogy csak kellő szabaidő mellett kezdjünk bele! Nem hosszú ugyan, de saját tapasztalatból modnom: ágyhoz/fotelhez láncol, és a legfontosabb szükségleteink éppen az utolsó előtti pillanatban fognak eszünkbe jutni!

   Még talán valamikor karácsony után láttam a könyvből készült filmet, és akkor eldőlt: muszáj elolvasnom!
   Így hát türelmesen vártam... és vártam... a pénz gyűlt a készlet egyre fogyott, míg eljutottunk arra a pontra, hogy pénz volt, könyv nem! Úgyhogy még több türelmet tanúsítottam, egészen a könyvhétig.
   Gondolom nem kérdés, hogy (kissé talán vulgáris hasonlíttal élve...), amikor megláttam az Agave kiadó standján: igen, van Coraline!, úgy vetettem rá magam, mint kacsa a takonyra!

   Ismételten egy könnyen olvasható könyvről van szó, nem kell hozzá két óra, hogy az ember elolvassa – nekem mégis sikerült nem egészen két napig húzni, merő szenvedélyből, meg abból az egyszerű okból adódóan, hogy mindig lefekvés előtt 1 órával jutok el odáig, hogy olvassak, így mindig marad valamennyi másnapra... Ezért mondjuk hálás is vagyok magamnak, így csak bíztatni tudnám magam, hogy csak így tovább a hülye ideőbeosztással :)
   Nos, nem tudom, ki látta a filmet, de talán egyetértünk: nem igazán gyerekeknek készült. Inkább a tinédzser korosztálynak vagy a felnőtteknek, de semmiesetre sem kisgyerekeknek... A könyv viszont... nem tudom, ha szülő lennék, odaadnám-e olvasni éppen megtanult gyermekem kezébe? A válasz azt hiszem nem, de ha már lenne 10 éves a gyerek, minden további nélkül, ugyanis nem hiszem, hogy a könyv annyira durva lenne, pláne úgy, hogy értő olvasásához kell némi "előképzettség" az olvasás terén, és magamból, illetőleg a mai fiatalságból kiindulva, ha követjeük a tendenciákat, nem kell félni attól, hogy a gyerek megijedne, mert érti, mit olvas... Mondjuk nálam ez aligha fog előfordulni :D Nem fogom tukmálni a gyerekre a könyveket, de mint írói vénával rendelkező egyén azt hiszem, az alapvető társadalmi normák csepegtetése mellett a könyvszeretetre nevelés is az elsők közt lesz a listán – ha apuci (remélhetőleg megjelenő) könyvei is tetszenek majd a lurkónak, külön öröm! :D De persze nem ez az elsődleges cél... Bár azért lássuk be, saját gyereknél kritikusabb személyt keresve sem találni :D Mint a család tagja (és nem utolsó sorban: mint gyerek!), ő aztán nem fogja majd vissza magát, attól tartok :D)

   Ezekután csak még inkább ingerenciát érzek Gaiman-t olvasni, úgyhogy... egyre sürgetőbb az a nyári munka keresés, de amíg nem érettségiztem le, frászt keresek, nem munkát!

   A leginkább szembeötlő a könyv kapcsán a mérete – természetesen a káprázatos borítója mellett :)
   Nem túl vastag könyv, egészen pontosan 116 oldalas, és iszonyat hamar el lehet olvasni... na nem ám a vékonysága miatt, bár ez is elég komoly tényező, de egyszerűen nem lehet letenni! Nem tudom, kit illet inkább a dícséret: Süskindet vagy a tördelőszerkesztőt, de tény, sikerült úgy beiktatni a szüneteket, mint a tv-be a reklámot, pont a legizgalmasabb résznél, már csak azért is, hogy a kedves olvasó agyára menjünk! (nálam nagyon bejött, mármint az agyamra menés, tényleg, 10 pontos!)

   Az alaptörténet egyébként (szerintem) rémesen semmit mondó, mégis, egy egész világnézetet sikerült vele elmesélni: adott egy kis galamb, aki reggel Noel úr ajtaja előtt téblábol, aki ettől rémségesen megijed, és ez az apró kis galamb gyakorlatialg fenekestül felforgatja eddig felépített életét: a lakást, amit már majdnem megvett, pánikszerűen elhagyja, egy olcsó kis motelben száll meg, olyan ételeket eszik főétkezéskor, amit mai ember már nem, vagy maximum elnassolja, ha éppen nagyon korog a gyomra ebéd és vacsora közt... Mindezt egy nyamvadt kis galamb miatt!
   Úgy gondolom, bámulatos, hogy egy kezdetben semmilyen alapötletből milyen lehengerlő kis regényt írt Süskind, oh, és mielőtt elfelejtem: a vége... Idegtépő! De nem lövöm le a poént, tessék végigolvasni! De annyit mondhatok, ha valaki van annyira vehemens, mint én, céklavörös fejjel fogja becsapni a vékony kis keményfedeles könyvet, azt rikkantva: Ennyi?! Ez most komoly?!

   Azt hiszem, Süskindet joggal hívhatjuk az idegekre menés mesterének – bár ahhoz, hogy ezt teljes bizonyossággal ki merjem jelenteni, még el kéne olvasni Sommer úr történetét, amire ezek után (amint lesz pénzem, mert pillanatnyilag gyakorlatilag egy kanyim sincs...^^ hát igen, könyvhét, vagy mi szösz :)) okvetlen sort kerítek rá!

   Nos, ez azon könyvek egyike, melyről a film megnézése után döntöttem el: EZT MUSZÁJ!

   Nagyon remélem, mindenki látta már a filmet, aki nem, az sürgősen pótolja, mert igazi, minőségi filmélményt nyújt, remek kivitelezéssel – és így, a könyv olvasása után mondhatom, szinte hajszál pontosan követi az eredeti történetet!
   Bár megmondom őszintén, talán ez sem a megfelelő módszer :D Ugyanis a film látványvilága után az embernek vannak bizonyos elvárásai a könyvvel szemben, ezeket az elvárásokat pedig a könyv nagyban megkerülte :D (ami nem volt akkora probléma, tekintettel arra, hogy a filmhez képest teljesen más világba kalauzolt el, de azt igényesen: remek leírások, gyönyörű hasonlatok, olykor már körmondatban... ^^)
   És külön öröm volt a számomra, hogy mindösszesen két félregépeléssel találkoztam az egész könyv során, igaz, azok rögtön az egymást követő két oldalon fordultak elő... kicsit zavaró volt, meg is ijedtem, hogy addig a pontig minden olyan szép volt, esetleg most jön a fáradt rész?, de hála istennek nem... és egyébként teljesen kikövetkeztethető volt, mert csak betű maradt ki, és nem valami teljesen vadidegen betűt ütöttek le, szóval, ha nagyon akarjuk, eltekinthetünk tőle (de én szőrös szívű vagyok, úgyhogy sajnos nem teszem :D)

   Külön érdekes volt számomra, hogy voltak mondatok, amiket szinte egy az egyben átemeltek a filmben mint kommentár, különös tekintettel az elején található leíró részekre, illetve a legvégén a záró mondatra... nem mostanában láttam a filmet, de úgy rémlik, mintha a zárómondat speciel szóról szóra megegyezne...

   Csak ajánlani tudom mindenkinek, aki szeret begubúzni egy jó könyvvel, és kedveli a kicsit groteszk műveket – és ha még szeret elvonulni is a nagyvilág elől, de most szó szerint értsük, ugyanis Grenouille ezt teszi, akkor ennek az illetőnek abszolút toplistás lesz a könyv :)

   Nos, érdekes könyv... Mindenek előtt talán azért, mert egy meleg fiúról szól, aki minden erejével igyekszik beilleszkedni a londoni gazdadok körébe, először csak volt évfolyam társa, Toby révén, majd egy másik – egyébiránt titkon meleg – évfolyam társa, Antoine Ouradi (de csak Wani:) ) révén.

   Meg kell valljam,azt hittem, nem vagyok homofób, de a könyv komolyan elgondolkoztatott erről – is. Személy szerint az, hogy az 50. oldalon meleg szexet vágnak az arcomba (ráadásul közterületen, igaz, éjjel...), kicsit meghökkentő volt, és mint annyiszor, ha ilyesfajta szókimondásban volt részem egy könyv révén, most is csak irultam-pirultam, és nem tudtam eldönteni, hogy akkor szép csendben becsukjam, és meghagyjam nekik az intimitás luxusát, vagy olvassam tovább, esetleg hagyjam ki, és majd kiderül...
   Végül kegyetlenül elolvastam minden számomra kínos részletet, s mint utóbb kisült, a cselekmény egy részét nem értettem volna ennek híján, úgyhogy kifejezetten büszke vagyok magamra, hogy szégyellőségem (és nem tagadom, csöppnyi undorom) ellenére végig olvastam, betűről-betűre... Ami azért meg kell mondjam, csöppet nehezemre esett :D Na, nem azért, mert annyira viszolyognék az ilyesmitől – illetve ezek után már ki tudja... –  de egyszerűen a nyelvezet helyenként olyan körmönfont és kifinomult volt, hogy az én szókincsemen is túl mutatott (pedig megsúgom, nem egyszer van olyan, hogy "odaböffentek" egy szót valamelyik órán, ami – ahogy az perceken belül ki szokott derülni – nem forog annyira köznyelven, mint ahogy én azt hiszem, vagy amilyen gyakran nálunk itthon elő fordul, és aztán néznek rám, mint egy marslakóra... És itt szeretném leszögezni, hogy nem vagyunk jómódúak, maximum műveltség terén, és olyan szavakat forgatunk nap mint nap, amit egyébként én eddig az irodalomkönyv hűűű, de szakleíró részében láttam... mondjuk konvencionális, és társai...)!
   Ezenfelül számomra kifejezetten zavaró volt a "vulgáris" szó gyakori használata... eleinte ugyanis nem nagyon illet számomra a képbe, mert nálam 'sértő, durva' minőségben van elraktározva, de a könyvben sokszor ezek a szavak társultak egy-egy viselkedés forma "vulgáris!"-nak titulálása után, úgyhogy végül kicsit módosítottam az elraktározott jelentésen... Ráadásul nagyon nem az én világom, amit lefest a könyv – bár nagyon szeretnék a tagja lenni, bár ilyen kritika után... lehet, kétszer is meggondolnám: képmutatásból mindenkinek mesterfokú diplomája van (természetesen kitűnő érdemjeggyel), kihasználásból és haszonlesésból úgyszintén, és senki sincs híján "a pénzt, pénzt és mégtöbb pénzt!" eszmének.
   Nick szemén keresztül bepillantsát nyerhetünk ebbe a világba, ahol az emberek a legkevésbé próbálják leplezni ezen fogyatékosságaikat, mitöbb, egyesek büszkén vállalják!

   Hollinghurst-ot azt hiszem, egy könyve után sem túlzás a XXI. sz. Balzacjának titulálni. Éles látása, kritikai érzéke és szókimondása nálam mindenképpen pirospontot érdemel – bár tényleg megpróbálhatna közérthetőbben fogalmazni :D Mondjuk így is élvezhető volt, sőt, talán ez adta a pikantériáját... egyfajta tükör a kedves olvasónak, hogy ő még annyira sem illik ebbe a képbe, mint Nick... S ahogy ebbe belegondolok, csak még jobban zavar a zseniális megmunkáltság, és megmondom őszintén, irígy vagyok!
   Félő, hogy egyre több íróhoz szeretnék felnőni, de nem tudom, közben nem vesztem-e el saját személyiségem... Remélem nem, szeretném megőrizni azt a könnyed stílust, ami jellemez, s közben felnőttesen, mégis mindenki számára érthetően és élvezhetően írni... Ha bárki észre venné, hogy rossz irányba tévedek, kérem küldjön egy mentális vagy mailes fejberúgást :) (ez főleg azokat érinti, akik olvassák bármelyik regényemet...) 

   Még egy gyors bejegyzés edzés előtt: következő olvasnyom A szépség vonala, Alan Hollinghurst-től.
   Meg kell valljam, kicsit félve kezdek bele, mert vastag, nekem meg igazából egy utolsó hajrát kéne nyomnom töriből a szerdai vizsga előtt, illetve angolból sem ártana készülnöm, mert csütörtökön meg abból érettségizem (utána egy héttel pedig kémiából...), de igyekszem azzal nyugtatgatni magam, hogy decembertől márciusig másról sem szólt az életem, mint az ezekre való tanulsról... Ezekután remélem, megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy azt és akkor olvassak, amikor akarok :) (aztán ha ne adj isten rosszul sikerülne valamelyik, legalább egy újabb könyvélménnyel lettem gazdagabb, ráadásul, az érettségiket kijavíthatom, igaz, már csak emelt szinten... de erre nem is gondolunk, mert a pozitív gondolkodás mindig bevonzza a jót, hogy azt mantrázzuk, mindegyik MINIMUM! négyes lesz :)

Nem minden elfogultságtól mentesen, a magyar szerintem szebb :)

   Érdekes könyv... nem tudom, talán már régen olvastam az előző részt, de lehet, tényleg így van: nekem valahogy nem kötődik olyan szorosan az előző háromhoz...
   De a történet mindentől eltekintve egy hatalmas pirospontot érdemel! Összeugrasztani a város Vámpírmesterét, és az Alfahími babérokra törő Richardot Anita ürügyén, nem kétség, hogy zseniális húzás!
   Bár viszonylag sokáig olvastam (mert csak buszon, héven, vagy épp edzés közben volt rá időm...), mégis élvezetes volt, és amikor éppen volt rá időm, teljesen kitöltötte azt! (így például komoly gondban voltam, amikor az oldal közepén jártam, amikor a zene egy pillanatra elhallgatott – ugyanis zenére edzek, így könnyebb, mintha az órát kéne bámulni, hogy még 10...9... de sok van még... és még mindig!!! –, de annyi engedményt tettem magammal szemben, hogy a legközelebbi pontig szabad volt tovább olvasni – bár sokszor erre is ráfaragtam, amikor egy mondat egy bekezdés volt... És Hamilton néha elég izmos egy bekezdéses mondatokat tud rittyenteni – vagy esetleg a fordító, fene tudja, mindenesetre elég gonosz könyv :D)
   Mindemellett nem hiányozhat a szokásos nyomozás sem, ami ez alkalommal nekem kicsit akciószegény volt – de ezen is felül tudok emelkedni, tekintve, hogy most eléggé misztikusra sikerült az ügy apropója... Valami beteg némber (bocs, hogy lelövöm a poént, de már megszoktátok, nem? :D)  alakváltókat nyúz meg, hogy aztán mágiával a bőrükbe bújtassa embereit.
   És akkor még a likantróp-szexről nem is beszéltem! (és most nem is fogok, elég egyszerre egy poént lelőni, meg hatszáz másikat részleteiben elereszteni :P)

   Szóval mindenkinek csak ajánlani tudom, aki szereti Hamilton könnyed stílusát. Egy töri vizsga, valamint angol és kémia érettségire való tanulás után (illetve részben helyett) kitűnő, könnyed olvasmány, különösebb filozófiai tartalom, de nem minden igényesség nélkül!ű

   Tegnap fejeztem be ezt a könyvet, iszonytató rohanásban, mivel egy szót sem tanultam még a történelem vizsgámra, és két hét múlva esedékes (és 22 tételt, évszámokkal beseggelni...na, nekem ez nehézséget okoz! :D)

   Meg kell valljam, vegyes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban...
   Először is, nagyon vártam, hogy végre olvashassam, eddig ugyanis eltávon volt egy barátomnál – akinek nem sikerült kiolvasnia, ellenben az anyukájának igen, ezért nyáron újabb szabadságot kap a könyv (tőlem legalábbis) :D
   Ugyanakkor hatalmas csalódást okozott... Nagyon sokáig nyúzta a sztorit, mire végre beindult, a kidolgozottsággal is volt problémáim, nem beszélve a sekélyes nyelvezetről (nem tudom, a tini irodalomban ez a nívó? Pedig olvastam már nem keveset, és volt olyan, ami nagyon jó volt – bár mivel eredetiben még egyet sem olvastam, így kérdés: mennyi múlik az írón és mennyi a fordítón? Ezt alkalom adtán szeretném majd kideríteni...)
   De végül, kb. az utolsó 50 oldalon, nagyon bepörgött a könyv, és megvallom őszintén, azon a szakaszon már nem szenteltem akkora figyelmet az általam felsorolt hibáknak, annyira belelendültem!

   Szóval, ahogy már mondtam, vegyes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban... Ettől függetlenül, nyugodt szívvel merném ajánlani mindenkinek, aki szereti a vámpíros könyveket, ugyanis a klasszikus elemek mellett újdonságot nyújt az egész sorozat, aminek ötödik könyve már megjelent, és ha pokoli mázlim van, a hatodik megjelenik a könyvhétre, és akkor reszkess világ! :D (addig meg én reszketek, lesz-e elég pénzem mindenre... :D mindenre nyílván nem, de mondjuk a 80 %-át azért szeretném megvenni a MUSZÁJ MEGVENNI kategóriájú könyveket :D)

   Ezt a könyvet is Iza anyukájától kaptam kölcsön – holott nekünk ez meg volt itthon, csak valahogy eddig nem vonzott, többek közt azért, mert tudtam, magyar az illető, csak kénytelen volt valami hangzatos írói álnevet felvenni, mert hiszen olyan sokak vagyunk ilyen idióták, hogy csak a flancos nevű külföldiekre vagyunk hajlandók felkapni apró kis fejünk; más részt, anyuék könyvespolcán volt, és mondanom sem kell, a generációs különbségek miatt közel sem azonos az ízlésünk, ezért azt hittem, némi joggal tartok Fable-t olvasni...
   Ennél nagyobbat akkor sem tévedhettem volna, ha... hát nem is tudom, mekkora baromságot kéne most mondanom! :D Emberek, komolyan mondom, vannak szerzők, akiket kötelező olvasni (pláne az olyan ambíciózus embereknek, akik hozzám hasonlóan írói álmokat dédelgetnek!), és ilyen Fable is! Könnyed, érzékgyönyörködtető stílusa (mert nem túlzás azt állítani, sorai egyszerre cirógatják szemünket, szívünket és lelkünket is olvasás közben!) élvezetes, s mint minden jó könyv, olvastatja magát... De ez a mű nem csupán ennyi: hátborzongató lelkikalandozásra csábít minket, végig kísér önmagunk mélyebb megismerésének rögös útján, hogy végül, a könyvet letéve, egyszer a tükör elé vetődve eltűnődjünk egy pillanatra, mikor meglátjuk benne magunkat, alaposabban szemügyre vegyük az ott felbukkanó embert, és új jegyeket fedezzünk fel rajta – remélhetőleg olyanokat, amelyek elnyerik tetszésünket.

   Had osszam meg Veletek a saját példámat: jelenleg életem egy meghatározó szakaszában vagyok, előrhozott érettségit teszek idén májusban angolból és kémiából; ennek megfelelően, minthogy az angol 4 éves tárgy, én meg 11.-es vagyok, osztályzó vizsgáznom kellett belőle. Hogy némiképp magyarázattal szolgáljak, miért-e rémesen unalmas felvezetés, kiegészítésképpen hozzá kell tegyem, hogy éppen ebben az őrült időszakban estem orra a szerelemben is. (illetve valamivel előbb, még februárban...) Februárban voltam olyan bolond, hogy az egyre sűrűsödő teendőimre hivatkozva hátat fordítottam a szerelemnek, mi több, kegyetlenül eldobtam magamtól – tudván tudva, mekkora fájdalmat okozok majd a szeretett lánynak, azt azonban mégsem tudtam, mennyire lehetetlen lesz nélküle élni.
   Szerencsére megjött az eszem, és minden félelmem ellenére tettem egy próbát, felvettem újra a kapcsolatot a lánnyal, s azóta felhőtlen boldogságban telnek napjaink – leszámítva a távolság jelentette gátat...

   A Varázscsók olvasása közben állandóan arra gondoltam, milyen keserűen olvasnám ezeket a sorokat, ha nem jöttem volna rá, mekkora ökörséget tettem. És gyakorlatilag olvasás közben arra jövünk rá, lehetnek bármilyen képtelen álmaink, melyekért elvakultan törtetünk előre az Életnek nevezett játékban, ha útközben megtaláljuk a szerelmet, az nem jelenti feltétlen azt, hogy döntés elé kényszerültünk: álmok vagy a régáhított, égi magaslatokba emelő érzelmek. Gondolkodás nélkül álljunk ki a játékból, és szeressünk, amíg lehet! Mert karriert bármikor építhetünk, ha elég keményen dolgozunk, bármikor lehet pénzünk a legvadabb álmainkra is... de meglehet, igazán szeretni és szeretve lenni csak egyszer lesz alkalmunk az életben. Ezt az esélyt pedig nem éri meg eldobni magunktól holmi vad (lássuk be: érvényesülési)vágyak miatt...

   És tudjátok mit? Őszintén megvallom, nem tudom, elég felkészült vagyok-e Fable-re. Mert noha egyszer már olvastam egy novellás kötetét, de az merőben más volt, mint a Varázscsók. És meg kell valljam férfiasan, félek rendszeresen ilyen lelki mélységekbe alászállni – függetlenül attól, milyen édes, simogató olvasói élmény közben történik ez.